Pár nappal a kirgíz ünnepségek és az üzbég gyászünnep után, a többi turkesztáni országgal ellentétben perzsa eredetű Tádzsikisztán szeptember 9.-én ünnepli függetlenségének idén negyed évszázados évfordulóját.

Az ünnepségeket bemutató képgalériák előtt következzen a szokásos rövid történelmi áttekintés (Kirgizisztán itt, Üzbegisztán itt).

A tádzsikok eredete

A tádzsikok iráni származású népcsoport, akik a perzsa nyelv számos dialektusát beszélik. Közvetlen elődeik a baktriai és szogdianai emberek.

A legelfogadottabb elmélet szerint a "tádzsik" elnevezés a közép-perzsa (tāzīk) vagy iráni (pártus vagy szogdianai) szóból ered, amelyet az arabok megnevezésére kezdtek el használni a transzoxianai türkök. A Transzoxianát megszálló muszlim csapatokban ugyanis nem csak arabok, hanem áttért perzsák is szolgáltak. Az i.sz. 11.-ik századra a karahanidai türkök a "tádzsik" elnevezést már az Oxus (Amu-Darja) medencéjében élő perzsa muszlimokra értették.

A Ghazvanida Birodalom perzsa írói a szűk értelmezéssel ellentétben az összes perzsára kiterjesztették ezt az elnevezést.

Az Iszlám Enciklopédiája szerint viszont ez a tág értelemben vett elnevezés először Dzsalal ad-Din Rumi perzsa író munkáiban jelent meg a 13.-ik században. Az üzbég nyelv atyja, Ali-Shir Nava'i a 15.-ik században hívta tádzsiknak a perzsákat.

Az ókorban

Mint ahogy Üzbegisztán esetében is említésre került, az i.e. első évezredben iráni nomádok érkeztek a területre, akik öntözőrendszereket és csatornákat építettek a folyók mentén.

A térséget i.e. 600 körültől a Szogdiana, Baktria, Merv és Horezm államalakulatok uralták, amelyekből az első kettő az Óperzsa Birodalom részévé vált i.e. 550 és 329 között, ameddig a makedón Nagy Sándor meg nem érkezett.

Nagy Sándor birodalmának széthullása után a hellenisztikus Szeleukida és Grékó-Baktriai Birodalmak uralták a térséget i.e. 329 és 90 között, amikor is a keletről érkező kusán nép legyőzte az utolsó hellenisztikus utódállamot, és a tokhárokkal megalapították a Kusán Birodalmat.

A Kusán Birodalom egészen az i.sz. 410 körülig jelentős tényező maradt a térségben, amelyet aztán a Szasszanidák és a Goktürkök követtek, amíg meg nem érkeztek az arab hódítók.

A középkorban

Az Arab Kalifátus időszaka 710 és 867 között tartott a térségben.

819-től kezdődik meg a Samanida dinasztia, és ezzel a Samanida Birodalom felemelkedése Khoraszan-ból. A 892 és 907 között uralkodó I. Iszmail (Iszmail Szamani - lent: emlékműve Dusanbeban) 900-ban kiszorította az arabokat a khoraszan-i területről.

999-ben a karahanidai türkök elfoglalják Buharát, és ezzel megszűnik a Samanida Birodalom, a térség pedig 1218-ig, a mongolok megérkezéséig a karahanidai és más türkök csataterévé válik.

1370-ben Timur megalapítja a Timurida Birodalmat, amely egészen 1506-ig uralja a térséget.

A birodalom összeomlásával az Aral-tenger felől érkező üzbégek megalapítják a Buharai és a Kívai Kánságot, amelyek Tádzsikisztán mai területén is betöltik a hatalmi űrt, viszont a 16.-ik századra meg is gyengülnek az egymással, valamint a perzsákkal való folytonos csatározásokban.

1709-re a Buharai Kánságból kíválva alakul meg a Kokandi Kánság a jelenlegi Tádzsikisztán keleti területén, míg a nyugati ország részek Buhara irányítása alatt maradnak.

1740-ben Perzsia elfoglalja és vazallusi státuszba kényszeríti a Buharai Kánságot, amelyet aztán 1785-ben a Manghit dinasztiából származó Murad sah Buharai Emirátussá kiált ki.

Oroszok a spájzban

A 19.-ik századtól kezdve Moszkva Közép-Ázsia felé kezdett tekintgetni, többek között a térséghez közeli brit gyarmatosítási kísérletek miatt, a térségben rabszolgaként tartott oroszok miatt, valamint hogy rátegye a mancsát a kereskedelemre és biztosítsa a birodalom pamutellátását (az amerikai polgárháború miatt az Egyedült Államokkal való kereskedelem megtorpant).

1850-től megjelentek az orosz seregek a térségben, és 1876-ra az összes kánságot orosz protektorátusi státuszba kényszerítették, ami által Tádzsikisztán területére is kiterjedt a közvetlen vagy közvetett befolyásuk.

Az orosz elnyomás hatására jelent meg a dzsadidisták csoportja, akik gazdag kereskedő családok értelmiségi utódai voltak, és a közép-ázsiai térség függetlensége mellett álltak ki, miközben "megfontolt" (az iszlám kultúrát megőrző) reformokat sürgettek.

1916-ban az egész térség forrongott, mert az orosz birodalmi vezetés eltörölte a közép-ázsiaiak I. vh.-ban való részvételének immunitásáról szóló rendelkezést.

1920. augusztusának végén a szovjet csapatok megbuktatják az utolsó buharai emírt, Szajjid Alim Khan-t, majd ugyanazon év október 6.-án kikiáltják a Buharai Népi Szovjet Köztársaságot.

Éljen (vagy inkább ne?) a szovjet hatalom!

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom elhozta a népek önrendelkezési jogát, de csak ha a proletár, internacionalista önrendelkezés joggal élnek. A szovjet uralom ellen megindult a baszmacsi felkelés, de ezt a vörösök leverték, és a korábban megalapított Horezmi Népköztársaságot, valamint a Buharai Népi Szovjet Köztársaságot 1924-ben beolvasztották az akkor még Tádzsikisztánt, mint Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, is magába foglaló Üzbég SzSzK-ba.

Tádzsikisztánt 1929-ben választják le az Üzbég SzSzK-ról, és ezzel az országot Szovjet Szocialista Köztársasággá (vagyis teljes jogú tagköztársasággá) "léptették elő". A fővárost ekkor Sztalinabad-dá nevezték át.

Az első tádzsik nyelvű újság 1926-tól került kiadásra, valamint ebben az évben nyíltak meg az első, mindenkinek legalább alapoktatást biztosító állami iskolák.

1927 és 1934 között a mezőgazdaságot teljes mértékben kollektivizálták, valamint felpörgették a pamuttermelést. Az öntözőrendszerek fejlesztésével párhuzamosan, kisebb mértékű iparosítást is folytattak.

Moszkva 1927 és 1934, valamint 1937 és 1938 között rendezett jelentős politikai tisztogatást, amelynek köszönhetően "megbízható" oroszok kerültek a vezető tisztségekbe. 1926 és 1959 között az orosz lakosság száma a korábbi alig 1%-ról 13%-ra növekedett a teljes lakossághoz viszonyítva.

A Nagy Honvédő Háborúban 260 000 tádzsik harcolt. Az áldozatok számát 60-120 000 között becslik, amely az akkori teljes 1,5 milliós tádzsikisztáni lakosság 4-8%-a volt.

A tádzsik SzSzK minden mutató alapján a legelmaradottabb szovjet tagköztársaság volt.

1990. augusztus 24.-én a Tádzsik SzSzK kimondta szuverenitását, majd 1991. augusztus 31.-én az ország nevét Tádzsikisztáni Köztársaságra változtatták és 1991. szeptember 9.-én kimondták a Szovjetunióból való kiválásukat.

Tádzsik tádzsik ellen

A függetlenség elnyerése után az ország szinte azonnal polgárháborúba süllyedt, amelyet az 1991-es elnöki választásokat követő tüntetések izzítottak be.

Az elnök, Rahmon Nabijev és a Legfelsőbb Tanács elnöke, Szafarali Kendzsajev biztosította a kormánypárti milíciák fegyverellátását, miközben az ellenzék az afganisztáni lázadókhoz fordult segítségért. A harcok 1992. májusában törtek ki a felek között: a kormány (tulajdonképpen a már a szovjet időkben is hatalmat bitorló vezetőréteg) ellen fogtak fegyvert a demokratikus ellenzékiek, az iszlamisták és más etnikai csoportok, például a pamíriak.

A semmire sem vezető összecsapások végül egy koalíciós kormány megalakítására kényszerítették a feleket. 1992. szeptember 7.-én az ellenzéki erők elfogták Nabijev elnököt és fegyverrel lemondatták.

1992. decemberében a Legfelsőbb Tanács (Parlament) új kormányt választott Emomali Rahmonov vezetésével, melynek köszönhetően a kuljabi-ak kerültek közelebb a hatalomhoz (akik magas beosztásokban szolgáltak a szovjet időkbeli Belügyminisztériumban), hiszen Rahmonov is onnan származott.

A kuljabi milíciák megerősödésével tetőfokára hágott a más csoportok (például a Tádzsikisztáni Iszlám Újjászületés Pártja, a pamíriak és garmiak) ellen elkövetett erőszak. Több tízezren haltak meg vagy menekültek Afganisztánba.

Az ellenzék megalapította az Egyesült Tádzsik Ellenzéket, amelyet Irán ugyan katonailag nem támogatott, de ideológiailag igen (elsősorban a muszlim szabad vallásgyakorlásért harcolókat).

Korábban a harcok nagy része az ország déli részén folyt, de 1996-ra a lázadók a fővárosban, Dusanbe-ban állomásozó orosz csapatokra is rátámadtak.

Az ENSZ által tető alá hozott fegyverszünet 1997-ben elhozta a háború végét. A békeegyezmény teljes hatalomváltást írt elő, amelynek szellemében 1999. november 6.-án elnöki választásokat tartottak.

A háború végére az ország teljes romokban hevert. Az áldozatok száma 50-100 ezerre esik, valamint 1,2 millió ember vált menekültté az országon belül és kívül.

Az elnöki választást Emomali Rahmonov nyerte (2007-ben elhagyta az oroszos -ov végződést a nevéről), aki egy alkotmánymódosítás értelmében 7 évre lett elnök, majd 2003-ban megszavaztatta a népet, hogy még két ciklusban indulhasson.

2006-ban, majd 2013-ban is a szavazatok jelentős részének besöprésével továbbra is elnök maradt. Illiberális elvtársunkról itt írtunk többet.

2015. decemberében Rahmon megkapta a Nemzet Vezetője címet, valamint valamivel később megkezdte az alkotmány átszabását hatalma átmentésének érdekében. Erről itt írtunk.

Rahmon többé-kevésbé féken tartja a radikalizációt (olyan intézkedésekkel mint az Iszlám Újjászületés Párt betiltása; vagy férfiak számára a szakállhordás, nők számára pedig a hidzsáb, valamint fekete ruhák hordásának tiltása), de ha a hatalomátörökítés sikertelen lenne, Tádzsikisztánban Üzbegisztánhoz képest rázósabb lehet az átmenet.